„Sárpilisi jegösveröm, Csizmám sarkát összeveröm. Te is kislány a cipődet, Felejtsd el a szeretődet.” |
A Duna folyásától 10-15 km-rel nyugatra, a folyás irányával párhuzamosan haladó észak-déli dombsor aljában folyt régebben a Sárvíz. A Sárvíz és a Duna közötti területet nevezik Sárköznek. Ezt mintegy 100 ezer hold nagyságú síkot a Duna és a Balatonból jövő Sióval egyesült Sárvíz töltötte fel hordalékaival. A Duna többször is változtatta ezen a szakaszon medrét a történelem során. Az évenként többször ismétlődő, de a már elejére okvetlen megérkező „zöldár” idején az egész dombokkal keretezett síkot elborította a víz. |
A középkorban a Sárközben fejlett tógazdaság, halászat folyt. A táj elmocsarasodása nemcsak a palánkvárakat védte jobban, hanem a Sárköz szigetein meghúzódó magyar falvakat is. 1854-ben a Bátáig kanyarodó Sárvizet más útra terelték. Belevezették a Duna egyik mellékágába, s ezzel 50km-rel megrövidítették folyását. A Sárvíz nem ölelte már többet körül a Sárközt. Pilis (1903 óta Sárpilis) a Sárköz legkisebb települése. A település a tengerszint feletti 91 m magasságban fekszik. Nevét onnan kapta, hogy a település valószínű egy kopasz dombra települt, amely olyan volt, mint a barátok pilise. A másik népi etimológia a mocsaras vidék pilléinek tulajdonítja a pilis elnevezést, mely biztosan a szláv nyelv maradványa. |
Az ármentesítések után Sárpilis is birtokba vette a lakosság a faluhatár egész területét, melynek egy része rét és legelő volt. Az ősi ártéri gazdálkodástól az intenzív mezőgazdasági termelés kialakulásáig hosszú utat kellett megtenni. A rideg állattartás tovább élt még néhány évtizedig, de a század végére Sárpilis is felzárkózott a többi környező településhez, és a szántóföldi termelés vált elsődlegessé. A kenyérgabona, kukorica volt a főtermény és a tarlórépa mellett elterjedt a burgonya. Megnőtt az árpa, a zab vetésterülete, a köles teljesen visszaszorult. A 25 kh-on felüli földbirtokokkal rendelkező családok a sárköz jómódú réteg képviselői. A pilisi módosok még a 20. század közepén is mind reformátusok voltak, ősi sárközi nevet viseltek: Szőke, Mózes, Korsós, Kovács, Dávid stb. |
A Sárközi parasztság pazarló életet élt. Szobáikat modern polgári bútordarabokkal zsúfolták tele. A hagyományos faragott, festett bútorok és színes cserépedények divatja elmúlt. A férfiak polgári módon öltözködtek, a nők azonban tovább fejlesztették hagyományos viseletüket: a gyári kész áruk hozzáadásával kialakult a legdrágább anyagból készült, a Kárpát-medence kalotaszegi mellett leggazdagabb, legszebb és legszínesebb népviselete. A 18. században a lakosság csaknem teljes egészében reformátusvallású volt. A vasárnapi istentiszteleten való megjelenés minden családban megszokott volt. Az istentiszteleteken való részvétel főleg az asszonyok körében volt kedvelt, hisz új ruháik bemutatására itt nyílott lehetőség. A templomi ülésrend a reformátusoknál igen szigorú hierarchiát követett. A nemeket élesen elkülönítették: a templom egyik oldalán ültek a férfiak, a másikon a nők. Sárpilis már katolikus többségű mégis a reformátusvallás az uralkodó. 1958-ban alakult meg az Új Márciusi Termelőszövetkezet Sárpilisen. Kiváló minőségű, 20-25 aranykorona értékű földjein egyre olcsóbban egyre többet termesztettek. |
A Sárpilisi Együttes Bogár István tanító 36 tagú férfikara indította el 1946-ban a kulturális mozgalmat, 1948-ban már az országos középdöntőben jutottak, az 1951-es fesztiválon nagy sikerrel mutatták be énektudásukat. 1952-ben százszámra gyűjtötték össze az együttes tagjai a sárpilisi népdalokat, az idős Kis Kovács János egymaga több száz régi dalt énekelt el, amelyek közül az együttes igen sokat felhasznált a műsorában. Később az együttes repertoárját kibővítette tánccal és 1953-ra az ország egyik legkiválóbb ének és táncegyüttesévé fejlődtek. Bevonták a fiatalabb korosztályokat is, megkezdték a népszokások gyűjtését: fonó, játszó és szőlőőrzési játékokat alkalmaztak színpadra. 1946-ban a Sárközben elsőként Sárpilisen alakult meg a hagyományőrző népi együttes, mely az 1970-es évek közepére sajnos megszűnt, ám a rendszerváltást követően 1990-től újra működik Gerlicemadár néven. Sárpilisen élt és dolgozott K. Kovács János és Gy. Bóli János néptáncos, a népművészet mestere, Gergely János a Sárközi Lakodalmas rendezvénysorozat örökös vőfélye, és Bogár István kántortanító, népművelő. |
„Még azt mondják Sárpilisen nincs ártézi kút, Pedig oda márványkőből van a gyalogút. Ezüst a cső, réz a csavar, rajta vödör a dupla cintányér, Fáj a szívem, meghalok a régi babámért.” |
Forrás: Balázs Kovács Sándor: Fejezetek Sárpilis történetéből 2006. Sárpilis |
Az oldalt készítette és frissíti: Takaró János: takaro@takaro.hu |