TELEPÜLÉS
Köszöntő
Sárpilis története
Térkép
Utcanévjegyzék
Nevezetességek
Testvértelepülés
ÖNKORMÁNYZAT
Általános Közzétételi lista
Képviselő-testület
Bizottságok
Polgármesteri Hivatal
Kisebbségi Önkormányzat
Rendeletek
Hirdetmények
Letölthető dokumentumok
INTÉZMÉNYEK
Iskola és Óvoda
Idősek Otthona
Könyvtár
Orvosi rendelő
Házi Segítségnyújtás
Posta
KULTÚRA
Tájház
Magángyűjtemény
Kézművesség
Civil szervezetek
Egyház
SZABADIDŐ
Rendezvények
Sport
Fotóalbum
  
„Sárpilisi jegösveröm,
Csizmám sarkát összeveröm.
Te is kislány a cipődet,
Felejtsd el a szeretődet.”

 
A Duna folyásától 10-15 km-rel nyugatra, a folyás irányával párhuzamosan haladó észak-déli dombsor aljában folyt régebben a Sárvíz. A Sárvíz és a Duna közötti területet nevezik Sárköznek. Ezt mintegy 100 ezer hold nagyságú síkot a Duna és a Balatonból jövő Sióval egyesült Sárvíz töltötte fel hordalékaival. A Duna többször is változtatta ezen a szakaszon medrét a történelem során. Az évenként többször ismétlődő, de a már elejére okvetlen megérkező „zöldár” idején az egész dombokkal keretezett síkot elborította a víz.
 
 
A középkorban a Sárközben fejlett tógazdaság, halászat folyt. A táj elmocsarasodása nemcsak a palánkvárakat védte jobban, hanem a Sárköz szigetein meghúzódó magyar falvakat is. 1854-ben a Bátáig kanyarodó Sárvizet más útra terelték. Belevezették a Duna egyik mellékágába, s ezzel 50km-rel megrövidítették folyását. A Sárvíz nem ölelte már többet körül a Sárközt.
Pilis (1903 óta Sárpilis) a Sárköz legkisebb települése. A település a tengerszint feletti 91 m magasságban fekszik. Nevét onnan kapta, hogy a település valószínű egy kopasz dombra települt, amely olyan volt, mint a barátok pilise. A másik népi etimológia a mocsaras vidék pilléinek tulajdonítja a pilis elnevezést, mely biztosan a szláv nyelv maradványa.
 
 
Az ármentesítések után Sárpilis is birtokba vette a lakosság a faluhatár egész területét, melynek egy része rét és legelő volt. Az ősi ártéri gazdálkodástól az intenzív mezőgazdasági termelés kialakulásáig hosszú utat kellett megtenni. A rideg állattartás tovább élt még néhány évtizedig, de a század végére Sárpilis is felzárkózott a többi környező településhez, és a szántóföldi termelés vált elsődlegessé. A kenyérgabona, kukorica volt a főtermény és a tarlórépa mellett elterjedt a burgonya. Megnőtt az árpa, a zab vetésterülete, a köles teljesen visszaszorult. A 25 kh-on felüli földbirtokokkal rendelkező családok a sárköz jómódú réteg képviselői. A pilisi módosok még a 20. század közepén is mind reformátusok voltak, ősi sárközi nevet viseltek: Szőke, Mózes, Korsós, Kovács, Dávid stb.
 
 
A Sárközi parasztság pazarló életet élt. Szobáikat modern polgári bútordarabokkal zsúfolták tele. A hagyományos faragott, festett bútorok és színes cserépedények divatja elmúlt. A férfiak polgári módon öltözködtek, a nők azonban tovább fejlesztették hagyományos viseletüket: a gyári kész áruk hozzáadásával kialakult a legdrágább anyagból készült, a Kárpát-medence kalotaszegi mellett leggazdagabb, legszebb és legszínesebb népviselete. A 18. században a lakosság csaknem teljes egészében reformátusvallású volt. A vasárnapi istentiszteleten való megjelenés minden családban megszokott volt. Az istentiszteleteken való részvétel főleg az asszonyok körében volt kedvelt, hisz új ruháik bemutatására itt nyílott lehetőség. A templomi ülésrend a reformátusoknál igen szigorú hierarchiát követett. A nemeket élesen elkülönítették: a templom egyik oldalán ültek a férfiak, a másikon a nők. Sárpilis már katolikus többségű mégis a reformátusvallás az uralkodó.
1958-ban alakult meg az Új Márciusi Termelőszövetkezet Sárpilisen. Kiváló minőségű, 20-25 aranykorona értékű földjein egyre olcsóbban egyre többet termesztettek.
 
 
A Sárpilisi Együttes Bogár István tanító 36 tagú férfikara indította el 1946-ban a kulturális mozgalmat, 1948-ban már az országos középdöntőben jutottak, az 1951-es fesztiválon nagy sikerrel mutatták be énektudásukat. 1952-ben százszámra gyűjtötték össze az együttes tagjai a sárpilisi népdalokat, az idős Kis Kovács János egymaga több száz régi dalt énekelt el, amelyek közül az együttes igen sokat felhasznált a műsorában. Később az együttes repertoárját kibővítette tánccal és 1953-ra az ország egyik legkiválóbb ének és táncegyüttesévé fejlődtek. Bevonták a fiatalabb korosztályokat is, megkezdték a népszokások gyűjtését: fonó, játszó és szőlőőrzési játékokat alkalmaztak színpadra. 1946-ban a Sárközben elsőként Sárpilisen alakult meg a hagyományőrző népi együttes, mely az 1970-es évek közepére sajnos megszűnt, ám a rendszerváltást követően 1990-től újra működik Gerlicemadár néven.
Sárpilisen élt és dolgozott K. Kovács János és Gy. Bóli János néptáncos, a népművészet mestere, Gergely János a Sárközi Lakodalmas rendezvénysorozat örökös vőfélye, és Bogár István kántortanító, népművelő.
 
„Még azt mondják Sárpilisen nincs ártézi kút,
Pedig oda márványkőből van a gyalogút.
Ezüst a cső, réz a csavar, rajta vödör a dupla cintányér,
Fáj a szívem, meghalok a régi babámért.”
 
Forrás: Balázs Kovács Sándor: Fejezetek Sárpilis történetéből 2006. Sárpilis
 
Az oldalt készítette és frissíti: Takaró János: takaro@takaro.hu